Kezdőlap

Címlapsztorik

Tele a tarsolyom mesébe illő történetekkel, amik velem estek meg; ez is közéjük tartozik. Arról szól, hogyan készült el a Pecsét-trilógia köteteinek címlapja. 

 

A sorrendet precízen betartva az elsőről kell először szót ejtenem. A Pecsét a karodon kiadása idején sűrűn megfordultam egy művészeti fórumon, ahol rengeteg irodalommal és képzőművészettel foglalkozó, tehetséges emberrel találkozhattam. Egyszer csak az az ötlet villant az eszembe, hogy mi lenne, ha az itt tevékenykedő grafikusok és festők közül valaki megalkotná az én regényem címlapját. Volt némi koncepcióm, ezt közhírré tettem, az admin segítségével kiírtam egy pályázatot, és vártam, hogy ki lesz az, aki a leginkább a könyvemhez illő képet megalkotja. Végül több, mint 80 pályamű érkezett be, ebből választottam ki Vári Juliánna munkáját, ami a címlapra került.

A második kötet, A pecsét lenyomata megjelenésekor kézenfekvő volt, hogy eleve őt keressem meg. Leírtam neki az elképzelésemet, és ő megfestette azt a szimbólumot, ahol a két női főszereplő keze látszik: Jane átad valamit Rékának, egy meg nem nevezhető dolgot. 

Feloldott pecsét címlapképének története a leghihetetlenebb, szinte csodaszerű. A második és harmadik kötet kiadása között tíz év telt el. Ez alatt én is átmentem sok mindenen, a szereplőim is, és a címlapról alkotott elképzelésem is. Ahogy írtam a történetet, egy nagyon fontos jelenet kiemelkedett belőle. Tudtam, hogy ennek kell a címlapra kerülnie, mert ez egyetlen képben sűrítve tartalmazza az egész drámát, amit a történet főszereplői végigélnek a közös életük hat éve alatt. Ez az, amikor Réka a kezében tartja azokat a jelképeket, amik a kettejük kapcsolatát, az összetartozásukat  megtestesítik: a fehér márvány gyertyatartót, a mézeskalács szívet és a pitypangból fűzött kétszemű láncot, amik a Pecsét a karodon történetében igen fontos szerephez jutnak. Majd pedig a Feloldott pecsétben, a válás sorsszerű döntésének pillanatában még a pitypanglánc is azt mutatja meg, hogy el kell válniuk, hiszen hat éven át szilárdan kitartott, ám ekkor szétnyílik, az egyik szem elengedi a másikat. 

Erről a jelenetről egy fotót szerettem volna készíteni. Ehhez a következő apróságokra volt szükségem: fehér márvány gyertyatartó, mégpedig éppen olyan, mint amilyet a könyvben leírok, mézeskalács szív, színes cukordíszítéssel a szélén, kétszemű pitypanglánc, no és Réka keze - valamint egy fotós, aki ezt a képet megfelelő minőségben elkészíti. Nahát, mily véletlen, gondolhatnánk, de történetesen nekem akadt a vitrinben egy ilyen gyertyatartóm. Amikor megírtam az első regényt, fogalmam sem volt róla, hogy a saját gyertyatartóm képe kell majd a harmadik kötet címlapjára, csak beletettem a történetbe, mert fontosnak éreztem. "Véletlenül" éppen olyan mézeskalácsot szoktam karácsonyra sütni, mint amilyen a történetben szerepel, és félretettem belőle egy színes cukorgyönggyel díszített szívet. No és szikkadt növényszár is akadt a kertünkben február idején, amikor végül a fotózásra sor került. Sőt, azt is tudtam, hogy az egyik kollégám kiváló fotós, és őt szándékoztam megkérni a címlapkép fényképezésére.

Már csak Réka keze hiányzott. Hajszálpontosan ismerem a szereplőimet, tehát látom magam előtt mindegyikük teljes alkatát, a haját, a szeme színét, formáját, valamint a kezét is nagyon pontosan: a bőre színét, az ujjai hosszúságát, formáját, a körmeit, a mozdulatait. Már csak meg kellett találnom. Éreztem, egyszerűen tudtam, hogy meg fogom találni. Ismerőseim kezét vizsgálgattam, hasonlítanak-e arra a képre, ami bennem él, de egyiküké sem volt olyan. 

Aztán remek ötletem támadt: a Facebookot hirdetési felületnek használva kiírtam, hogy keresem a főszereplőm kezét abból a célból, hogy a róla szóló kötet címlapjára kerülhessen. Körbeküldtem, és az ismerőseim is lelkesen megosztották, úgyhogy sok emberhez eljutott. Jelentkeztek is néhányan, és volt közöttük olyan, aki már egész jól hasonlított; azt gondoltam, ha nem találok jobban megegyezőt, akkor őt fogom választani. Már épp elhatároztam, hogy másnap még egyszer megosztom a hirdetményt, de előbb Budapestre kellett mennem. Millióan voltak a pesti buszon, alig volt üres hely. Egy fiatal lány mellett találtam egy ülőhelyet. Ahogy csöndben utaztunk, és ő a telefonját kezelte, akaratlanul is rápillantottam a kezére. Na jó, akarattal, hiszen már hetek óta a címlaplányomat kerestem, és hozzászoktam, hogy jól megnézzem azok kezét, akikkel találkoztam. Megdobbant a szívem, amikor utastársam kezét hasonlónak találtam Rékáéhoz. Finom, elegáns, hosszú ujjak, vékony, ugyanakkor nem csontos, hanem nőiesen párnás kézfej; ovális, kissé domború körmök, könnyed mozdulatok. 

Láttam, hogy ő az, akit keresek. No de hogyan kérjem meg, hogy álljon Györgyi kolléganőm fényképezőgépe elé? Benne van a kalapban, hogy ha leszólítom, és nekiszegezek egy ilyen kérést, egyből elküld melegebb éghajlatra. Viszont ha nem szólítom le, elveszítem a lehetőséget. Tudtam, ha gyáván meghátrálok, soha többé nem találok még csak hasonlót sem. Egy próbát akkor is megér, ha bolondnak vagy biztosítási ügynöknek néz. Kikerestem tehát a telefonomon a Facebook felhívást, amit nemrégiben tettem közzé, és a kezébe adtam, ezzel a mondattal: szia, megtennéd, hogy elolvasod ezt? 

Értetlenül és kérdőn nézett rám, de elolvasta, majd továbbra is zavart és értetlenséget láttam a tekintetében. Mondtam, hogy én tettem ki ezt a posztot, és én írtam azt a könyvet, amelynek a címlapjára most egy éppen olyan kezet keresek, mint a főszereplőmé, és véletlenül a tiéd nagyon hasonlít ahhoz a képhez, ahogyan én látom Rékát. A címlapképen csak a kezed látszana, amint egy tárgyat tartasz benne. Van kedved ebben a projektben részt venni? 

Láttam, hogy tetszik is neki a dolog, meg nem is nagyon tudja mire vélni, de végül némi habozás után igent mondott. Ezután megismerkedtünk, mindketten meséltünk magunkról egy keveset, majd pár nap múlva összehoztam egy hármas találkozót, Tajtiné Lesó Györgyi fényképészműtermében. Vittem az elengedhetetlen tárgyakat, és elkészültek a fotók. Rólam is készült ekkor néhány, mert úgy gondoltam, a könyv hátuljára, a fülszöveg mellé tehetnénk egy portrét is rólam. 

Már csak a címlap megszerkesztése volt hátra, amit a Tinta Könyvkiadó igazgatónőjével, Temesi Violával ütöttünk nyélbe. A harmadik kötetnek igazodnia kellett az első kettőhöz, hogy színvilágában, stílusában hasonlóan visszafogott legyen, ámde közelebbről megvizsgálva feltűnhetnek az apró részletek, amelyek mind szimbólumértékűek. A három kötet egy egységet alkot, ami a történetből nyilvánvalóvá válik, és ezt a címlapok is tükrözik. 

Csodálatos, ahogy a sors az ember keze alá dolgozik, nem? Elénk küldi a megfelelő embert a megfelelő időben. Az apró nüánszok színes szálai gyönyörű szőttessé állnak össze – csak figyelni kell, és nyakon csípni a lehetőséget.

 

Ara Rauch

 

 

 

0
0
0
s2sdefault
Regisztrálva és belépve írhatsz és olvashatsz hozzászólásokat.
Powered by Komento