kicsimami 09. 05. 30.

Én egy igen nagy problémával kapcsolatban szeretnék tanácsot kérni. Nagyon megörültem, amikor Docséval egyik reggel beszélgettem a gyermekem problémájáról és említette, hogy ön tudna nekünk tanácsokkal segíteni. Megkönnyebbülés számomra, hogy kapcsolatba léphettem önnel. Mi a férjemmel 3 gyermeket nevelgetünk szépen, normális körülmények között. Az első kettő beszédfejlődésével nem volt semmi baj, de a 3. gyerek kb. másfél évvel ezelőtt, elkezdett dadogni. Először nem tulajdonítottunk neki különösebb figyelmet, mert nem volt elég feltűnő. De mára már olyan szintig fajult, hogy alig tudom türtőztetni magam, hogy el ne sírjam magam. A gyerek van úgy, hogy 10-15 másodpercig nem tud megszólalni, mert elakad az első szó kimondásánál és a kisarca  tiszta piros. Néha már azt hiszem, megfullad, mert nem vesz levegőt. Egy 5 szavas mondatot sokszor neki 1 percig tart elmondani. De volt rá példa, hogy elsírta magát a mondat végére. Januárba volt 4 éves. Nagyon egyszerű kisteremtés. Nem hisztis, szófogadó, segítőkész. Imád óvodába járni, még egyelőre. Megpróbáltam a lényeget leírni. Minden feltett kérdésre szívesen válaszolok. Nagyon bízom benne, hogy kapok segítséget! Tisztelettel: kicsimami

Ara

 

Kedves kicsimami (nyugodtan tegeződhetünk), én, mint logopédus sem a beszédhiba oldaláról közelítem meg a dadogást, ugyanis nem tartom beszédhibának. Ha úgy veszem, voltaképpen nincsenek is beszédhibák, hanem olyanfajta pszichés, illetve tudati problémák vannak, amik pillanatnyilag a beszéd területén nyilvánulnak meg. Megnyilvánulhatnának bárhol máshol is, másfajta testi tünetekben. Akkor pedig nyilván adódik a kérdés: mi a dadogás háttere, mi az a pszichés probléma, ami nem tud másképpen felszínre törni valami miatt? Ez természetesen minden gyerek esetében más és más konkrét kapcsolódásokat mutathat, de vannak általános törvényszerűségek, amik mentén el lehet indulni.

Az első kérdés, amit én felteszek: mit üzen a gyerek a dadogással? Hogy erre választ kapjunk, bele kell merülnünk egy dadogó helyzetébe. Próbáld meg függetleníteni magad attól, hogy te kívülről látod a dadogást, és méghozzá a te kedves gyermekednek a kínos dadogását, hanem egy pillanatra helyezkedj bele az ő állapotába, amikor meg szeretne szólalni. Mit érzel? Meg szeretnél szólalni, és nem tudsz. Meg szeretnéd mutatni valakinek a te belső világodat, a gondolataidat, az érzéseidet, és nem tudod. Kapcsolatba szeretnél kerülni valakivel, és nem tudsz. Valami óriási, áthághatatlan akadály tornyosul előtted, ami képtelenné tesz arra, hogy felvedd a kapcsolatot a külvilággal. Nem tudod, mi ez az akadály, és nem tudod sem kikerülni, sem eltávolítani, sem átlépni rajta, ez van, és ellehetetlenít téged, tehetetlenné tesz, belekényszerít egy rettenetes helyzetbe. Elszigetel, magányossá tesz, kirekesztettnek érzed magad, és senki sem segít kikerülni ebből a rettenetes helyzetből.

Ez az elsődleges érzés.

Az összes tünet, ami ezt kíséri, mind másodlagos. Nem tudod eltávolítani az akadályt: nekiütközöl (elakad a lélegzet, görcsbe rándulnak az izmok, kipirul az arc). Nem tudod kifejezni, ami benned van: tehetetlenségedben alkalmatlannak, kiszolgáltatottnak és megalázottnak érzem magad (még erősebb elakadás, sírás). Önmagába forduló, önmagát erősítő folyamat, ami egyre rosszabb, egyre fájdalmasabb és egyre kilátástalanabb.

Mit lehet itt tenni? A kislányod még nagyon kicsi, nincs a teremtőereje birtokában, segítségre szorul. Te vagy az a személy a gyermeked életében, aki most a legtöbbet tudja tenni érte. Te tudsz neki abban segíteni, hogy elgördüljön ez a láthatatlan akadály az útjából, hogy újra szabadon tudjon lélegezni, és korlátozás nélkül ki tudja fejezni magát, és magából mindazt, ami benne rejlik és a felszínre igyekszik. Ehhez mindössze egy dolgot kell tenni, de azt több területen: fejezd ki a szereteted iránta.

Első lépés az elsődleges érzések feloldása: fogadd el őt, úgy, ahogy van, ne akard megváltoztatni! Ezt hívják feltétel nélküli szeretetnek. Fogadd el minden görcsével, levegőhiányával, kipirult arcával, kifejezési képtelenségével együtt! Fogadd el, hogy most ebben a pillanatban neki ezt meg kell élnie, azért, hogy megtanulja, és megjegyezze egy életre: minden akadályt elháríthatunk az utunkból. Tiszteld őt mélységesen ezért a nagyon nehéz vállalásért, amit saját magáért és érted hozott. Saját magáért, hogy kisgyermekként megtanulja: minden akadályt meg tudunk haladni – és érted, hogy saját magadnak bebizonyíthasd, mire képes a szeretet. Magyarázd el mindezt a nagyobb gyerekeidnek is, hogy ne csúfolják emiatt még véletlenül sem.

Második lépésben javaslom a konkrét segítséget, a másodlagos tünetek finom, gyengéd lebontogatását. Mivel ő most a beszédben korlátozott, ezért ne beszéltesd. Ha lehet, pihentessétek ezt a megnyilvánulási módot pillanatnyilag, amíg fel nem fedezi, hogy más úton is meg tudja nyilvánítani önmagát. Tehát ne nagyon kérdezd, ne várj el tőle beszédet ebben az átmeneti időszakban. Ha ő maga akar elmondani valamit, és megakad, kisegítheted azzal a szóval, amit feltételezel, hogy mondani akar. Közben figyeld, hogy ez valóban segítség-e neki, mert van olyan gyerek, aki megkönnyebbülve, könnyedén utánad mondja azt a szót, amiben előzőleg megakadt, de van, akit kifejezetten zavar, netán dühít a belebeszélés, és akkor jobb, ha nem szólsz közbe.

Ha más módon nyilvánítja meg önmagát, akkor egy másik szinten, más módon, de görcsök és akadály nélkül, szabadon tudja kifejezni azt a belső tartalmat, amit ki szeretne. Mi lehet ez a másféle mód? Ez minden gyereknél különböző, de a legtöbb gyerek szeret rajzolni, festeni, gyurmázni, szeret mozogni, futni, labdázni – keress olyan tevékenységi területeket, ahol minél több sikerélmény éri, amit ő maga szívesen csinál, és kapjon érte sok-sok dicséretet, szívből jövő mosolyt.

 

Javaslom a mesélést, mármint hogy te mesélj olyan meséket, amik az ő életkorának megfelelnek. Egy négyévesnek egyszerű, rövid mesék valók, lehetőleg sok szép képpel. De javaslom az afféle fejből mondott esti meséket is, amikről a Docsénak írt válaszomban olvashatsz. Javaslom a finom, gyengéd masszírozást, egyáltalán a sok érintést, testi kapcsolatot: ha ölbe veszed, akkor ő biztonságban érzi magát, mert az aurája átveszi a te aurád rezgését. Ez nagyon ismerős neki, az ismerős biztonság megnyugtatja és így az előtte tornyosuló akadály máris olvadozni kezd. Javaslom azt is, amit Docsénak: hogy amikor alszik, helyezd a szívcsakrájára (ez a szív magasságában lévő energiaközpont) a tenyeredet, és közben gondolatban vagy suttogva fogalmazd meg neki az iránta való szeretetedet, bár itt a lényeg, a legfontosabb dolog az érzések átadása, és ez nem szóban történik.

A kislány már másfél éve dadog, tehát ne várj gyors eredményt. Hullámzó beszédteljesítmények, visszaesések is várhatóak. Ilyenkor mindig tudatosan nyilvánítsd meg a számára az iránta való szeretetedet, hogy ismét biztonságban érezve magát, ne az akadályt, hanem a szeretet áramlását élhesse meg.

Ha bármi nem világos, vagy újabb kérdések merültek fel, kérlek, írj, hogy tisztázhassuk.

 

Kicsimami


Kedves Ara! Köszönöm szépen, hogy válaszoltál nekem. Azért nem értem a gyerek ilyen szintű dadogását, mert rettentő sok szeretetet kap tőlünk otthon napközben. Sokat játszunk vele, többször vesszük őt ölbe, ami sok puszival jár. A nagyobbak nem csúfolják őt, mert ezt még az elején megbeszéltük együtt. Türelmesen végig várják, amíg befejezi a kis mondanivalóját. Szóval ezért vagyok teljesen tanácstalan, hogy ezt a görcsöt mi válthatta ki nála. Én már sokszor belegondoltam magam az ő helyzetébe, hogy milyen az, amikor nem bírok megszólalni és az emberek pedig csak néznek rám. Azért is szeretném, hogy minnél hamarabb oldódjon nála ez az állapot. A tanácsaidat megfogadom és kipróbálom.

  

Ara

Kedves kicsimami, rendben van, így tisztább a kép. Próbáljuk megközelíteni egy másik szempontból. Kérlek, válaszolj a kérdésekre, úgy, hogy érezd át a válasz teljes igazságát a szíved közepéből, és próbáld meg pontosan megfogalmazni ezt az igazságot. A kislány nagyon súlyos terhet cipel magával, ami nem ebből az életéből ered, megpróbáljuk úgy lebontani ezt a terhet, hogy az neki is és neked is egy beteljesítő tapasztalás legyen, jó?

Téged zavar a gyermeked dadogása, ez nem kérdés, különben nem kerestél volna meg. Hogyan zavar? Mit élsz át akkor, amikor látod, hogy a gyerek nem tud megszólalni? Benned magadban milyen érzés keletkezik? Van-e ilyen: már megint? Van-e ilyen: istenem, de borzalmas? Hogyan éled meg te magad azt, hogy a gyereked ilyen problémával küzd? Mit élsz át akkor, amikor idegenekkel vagy más családtagokkal beszélget a kislány, és megakad? Milyen önkéntelen mozdulatokat teszel ilyenkor? Mit fejezhet ki az arcod vajon?

Amikor a férjeddel, közvetlen rokonnal vagy jó baráttal beszélgetsz erről a témáról, akkor mi az, amit fontosnak találsz elmondani? Hogyan reagálnak ők, és milyen érzéseket kelt ez benned?

 

kicsimami

 

Megpróbálok válaszolni a kérdéseidre.
1. Hogyan zavar?
Mikor megtudtuk, hogy Ő lesz, épp nagyon rossz anyagihelyzetben voltunk, ezért a legjobbnak találtuk, ha nem születik meg. De ez a gondolat engem teljesen a padlóra küldött, 2 hónapig bele voltam betegedve. Úgy voltam vele, lesz ami lesz Ő marad, Ő az enyém! Inkább majd nem eszek vagy világgá megyek. A másik két gyerekemet is nagyon szeretem, de amikor ők születtek, akkor igen fiatal voltam és nem éreztem ennyire a szülői felelőség súlyát. Akkor úgy jött minden magától. De a kicsivel egészmás a helyzet. Valahányszor rá nézek, eszembe jut ez a borzasztó eset, ami egy rossz döntés miatt, majdnem bekövetkezett. Nagyon ragaszkodunk egymáshoz, talán jobban mint a másik két gyerek. Ők is, csak ők valahogy másképp. Ezért szakad meg a szívem őt így látni. Amit most szerintem ebben az esetben rosszul teszek az, hogy sajnálom őt. 90%-ban türelmesek vagyunk vele, de ott az a 10%.
2. Mit élek át, amikor látom, hogy gyermekem nem tud megszólalni?
Ha nagyon elakad, akkor segítek neki a szó kimondásában. Ha csak egy kicsit akadozik hagyom had fejezze ki magát. Azt kell mondjam, hogy sajnálom őt, amikor látom hogy küszködik. Van úgy, hogy ingerült leszek és magamba fojtom, hogy ő ne lássa. Sokszor a sírás kerülget. De semmiképp nem tud közömbösen hatni rám. Nem tudom elfogadni ezt az állapotot, valószínű, hogy a tehetetlenségem miatt.
3. Hogyan élem meg, hogy gyermekem ilyen problémával küzd?
Nagyon rosszul élem meg, mert nem értem az egészet. Nem olyan rég volt az itteni logopédussal egy félórás beszélgetésem és ő ecsetelgette, hogy az a gyerek, aki dadogással küzd azt "otthon" érhette valami olyan trauma, ami ezt az állapotot kiválthatta nála (veszekedés, verekedés, nem figyelünk rá, nem hallgatjuk végig, ijesztgetés...stb.) Úgy élünk mint bármelyik más átlagos család. Nincs kizárva, hogy átélt valamit, amit mi nem vettünk észre. De ezek a napi problémák minden családban jelen vannak és nem értem, miért pont ő vele történik meg. Először is magamban keresem a hibát, hogy hol ronthattam el? Mit csináltam ennyire rosszul?
4. Mit élek át, amikor idegenekkel, rokonokkal beszélget a gyerek és elakad?
Először is őt féltem a kudarctól, ami esetleg bekövetkezhet. Arra gondolok, hátha nem lesz kedve beszélgetni és elmegy onnan. Ha mégse így van, segítek neki, ha nagyon elakad. Igen, volt már úgy hogy azt gondoltam "már megint, istenem, de borzasztó!" Miért nem velem történik ez mind?
5. Milyen önkéntelen mozdulatokat teszek?
Sok esetben gyorsan az ölembe kapom vagy lehajolok hozzá és átölelem őt.
6. Mit fejez ki az arcom?
Nem tudom, mert próbálom leplezni a zavarodottságomat. Kellemetlenül érzem magam. Amit persze biztos észre vesznek és azt gondolom, hogy utánna rólunk beszélgetnek.
7. Mit tartok fontosnak elmondani bizonyos embereknek, ha erről a témáról beszélgetünk?
Először is olyan embereket avatok be, akiknek szintén van valami problémájuk, amivel nehezen birkóznak meg (pl.docse), vagy akin érzem, hogy meghallgat és segítséget is kaphatok tőle.
8. Hogyan reagálnak és milyen érzéseket kelt bennük?
Nagyon kevés embernek mondom el. Még szerencsére nem találkoztam negatív élménnyel. Eddig csak segítettek nekem pár jó tanáccsal. Ha véletlenül szóba kerül és egy olyan emberrel kell megbeszélnem, akivel nem szerettem volna, azzal gyorsan elintézem 1-2 szóval. Nem akarom a gyerek érdekében azt, hogy ő beszédtéma legyen. Rettentően féltem.

 

Ara

 

Kedves kicsimami, a „rossz” döntés akkor, amikor állapotos voltál, nem született meg. Ezen most már ne rágódj, hogy mi lett volna akkor, ha! Hagyd el a bűntudatot, hiszen semmit sem követtél el. Éppígy amiatt is hagyd el a bűntudatot, hogy nálatok a családban esetleg történhetett valami, amire ilyen tünetekkel reagált a gyermeked. Egyrészt tényleg nem tudod a gyereket megvédeni minden eseménytől, még ha szeretnéd is, másrészt az, hogy a kislányod nem úgy reagált az eseményekre, mint a másik két gyereked, az ő választása és nem a tiéd. Milliószám vannak gyerekek, akik sokkal rosszabb körülmények között élnek, mint a te kislányod: verik, éheztetik, megalázzák őket – mégsem dadognak. Miért? Mert ők nem ilyen sorsot választottak maguknak. Igen, a dadogás is egy választás eredménye, tehát ő nem áldozat, nem egy rákényszerített betegség áldozata, ne sajnáld emiatt! Nyilván nem 2-3 éves gyermekként választotta ezt, hanem egy magasabb szinten, egy másik dimenzióban, ahol nagyobb rálátása lehetett az élete körülményeire. Tény, hogy ez nagyon nehéz út, de tudsz segíteni neki, hogy kicsit könnyebben lépkedjen rajta. Mégpedig úgy, hogy leges-legelőször magadat rendbe teszed, ez a legfontosabb. Ha benned rend és harmónia van, ezt sugárzod a gyerek felé is, és ő ezt pontosan érzékelni fogja. A kulcsszavak, amiket kiemelnék a leveledből: a bűntudat, a sajnálat és a féltés. Ha bűntudat, sajnálat és féltés nélkül tudsz tekinteni a kislányodra bármely pillanatban, például a dadogás pillanatában is, akkor adsz neki egy csodálatos mintát, amit könnyű lesz követnie.

 

Na de hogyan, kérdezheted most teljesen tanácstalanul.

A bűntudat abból fakad, hogy amikor megtudtad, hogy ismét állapotos vagy, a rossz anyagi körülmények miatt felmerült az abortusz gondolata. Hosszú ideig súlyos gondok gyötörtek, választanod kellett a gyerek élete vagy halála, és a várhatóan még rosszabb anyagi körülmények vagy az esetleges javulás között. Mit választottál? Felelősséged teljes tudatában a gyermek életének megtartását választottad még akkor is, ha úgy gondoltad, hogy ez plusz pénzbeli terhet jelent a családnak. Inkább a nehezebb megélhetést választottad, mint az élet visszavonhatatlan feláldozását. A gyermek megszületett, él; a fényképe alapján, amit láttam róla, gyönyörű és okos, minden lehetősége megvan, hogy teljes életet élhessen; sőt még az anyagi körülményeitek sem változtak meg katasztrofálisan – akkor minek a bűntudat? Engedd el…

 

A sajnálat és a féltés a bűntudat következménye. Egy, a múltban majdnem elkövetett, de végül el nem követett „bűn” hatása sugárzik át a jelenbe? Ugyan miért? Sajnálod a kislányt, amiért nehéz helyzetben van, és úgy érzed, mintha te követtél volna el valamit ellene. Félted, hogy valami még rosszabb, még szörnyűbb történik vele. Kicsimami, hidd el, hogy semmi olyan nem történik vele, amit nem ő választott. Ezt a nehéz helyzetet ő meg akarta tapasztalni, hogy milyen az, amikor akadályokat és gátakat épít magának maga elé, mégpedig azért, hogy egy magasabb szinten bebizonyíthassa: képes arra, hogy megtanulja, hogy az akadályokat hogyan lehet lebontani és eltakarítani az útból. Semmit sem rontottál el, és semmit sem csináltál rosszul. Nincsenek bűnök és nincsenek hibák, csak tapasztalások, azok miatt pedig ne sajnálj és ne félts senkit, mert amit a gyereknek meg kell élnie, azt akkor is megéli, ha sajnálod és félted. Sőt, ha sajnálod, valamiféle elvárás is megszületik benned: „annyira sajnállak, hogy emiatt már ki kell jönnöd ebből a helyzetből!” Az elvárást pedig nem teljesíti a gyerek (mivel nem képes rá), tehát ingerült leszel, amit magadba fojtasz, legalábbis te azt hiszed, de a gyerek pontosan érzékeli ám az aurád változásait, és tudatalatti szinten tudja, mi zajlik benned. És itt nem az a cél, hogy közömbösen hasson rád! Nem tudsz közömbös lenni, de nem is kell. Ha azt el tudod fogadni, hogy az ő dadogása az ő választása volt, ez az egész helyzet pedig a ti kettőtök közös vállalása, nem lesz szükség többé közömbösségre, és nem okoznak benned zavart a bűntudat, sajnálat és ingerültség, mert nem léteznek többé. Csak a felszabadult szeretet létezik, és ez, mint egy áradat, átmos és meggyógyít benneteket.

 

Micsoda óriási különbség van aközött, hogy úgy tekintesz egy cselekedetedre, hogy azt te követted el, és majd valaki más (pap, Krisztus) fog feloldozni téged alóla, vagy pedig hogy az egy szükséges és fontos tapasztalás volt, amin a te saját választásod alapján mentél keresztül, és a következtetéseket levonva belőle, már nem lesz szükséged többé arra, hogy még egyszer átéld. Nagyon nem mindegy, ugye, érzed? És melyiket választod?

 

Kép: KeDo

 

0
0
0
s2sdefault
Regisztrálva és belépve írhatsz és olvashatsz hozzászólásokat.
Powered by Komento