Nincsenek véletlenek, ezt régóta tudom. De hogy a szinkronicitás hogyan tálalja elém a csodákat, azon mindig meglepődöm.

Kigondoltam, vagyis inkább megláttam az új regényem hősnőjét: egy izgalmas személyiséget, a megfelelő külsővel. A mintát egy egyiptomi fáraóról vettem, aki szintén szerepet játszik majd a könyvben. A fáraónak valami elképesztő arcvonásai vannak, és teljesen azt hittem, hogy ilyen koponyastruktúra már nem létezik – viszont annyira tetszett az arc, hogy róla mintáztam a főszereplőmet. A regény íródik, a cselekmény halad előre, és meg is beszéltem egy találkozót azzal a grafikusművésznővel, akinek megígértem, hogy ő rajzolja majd meg a címlapot. Emiatt egyik reggel Debrecenbe utaztam.

Amikor megírtam az első és a második regényemet, sokszor figyeltem az embereket, hátha valamelyikük arcán felfedezem az én szereplőim vonásait. Találtam is egy-egy szempárt, száj- vagy orrformát, ami hasonlított, de olyan, minden részletben megegyezőt sohasem, mint ahogy megjelentek előttem a hőseim.

Reggel hat órakor, még a korai keléstől bambán álltam a központi buszmegállóban, amikor egyszer csak ott állt mellettem. Ő is a debreceni busszal akart utazni. Maga elé nézett álmosan, egy nagy húzós bőröndbe kapaszkodott. Az én regényem főszereplője. Hajszálra olyan vonások, mint ahogy én megálmodtam. A szeme, az orra, a merészen ívelő állkapcsa, a telt, sarkánál elkeskenyedő ajkai – még a hajszíne is ugyanolyan volt. Két különbség volt, ahogy lopva figyelgettem a lányt: vagy húsz évvel fiatalabb volt, mint az én hősnőm, és kevéssel magasabb. Ilyen nincs, gondoltam, míg egyik döbbenetből a másikba estem, ez lehetetlen, hogy valaki így nézzen ki. Nem létezik, hogy én kigondolok egy személyiséget, aki egyszer csak mellém álljon egy buszmegállóban.

Márpedig igen.

Mit csináljak, gondolkoztam. Ha hagyom elmenni, soha az életben nem látom többé. Ha leszólítom, esetleg hülyének néz.

Leszólítottam.

Amíg utaztunk Debrecen felé, nagyjából elmondtam, miről van szó: írok egy könyvet, és a főszereplőm megjelenése nagyon hasonlít az övéhez. Most éppen a rajzolóhoz megyek, és mit szólna hozzá, ha az ő arcvonásait felhasználva készítené el a grafikus címlapomat? Meglepődött, de kedvesen, intelligensen fogadta az információözönt, amit hirtelen rázúdítottam. És beleegyezett. Véletlenül (?) éppen volt nálam a már megjelent könyveimből, odaadtam neki, hogy nézzen bele, egyáltalán be tudja-e fogadni azt a fajta világot, amit én fogalmilag megjelenítek. Mire Debrecenbe értünk, félig kiolvasta az első könyvemet.

A grafikuslány már várt rám. Bemutattam őket egymásnak, megbeszéltük a részleteket.

Ilyen nincs?

Van.

2010. 12. 19.