Más a hála, és teljesen más a hálálkodás. Tapasztalatból mondom: soha senkinek ne hálálkodj.
Hogy miért?
Mert miközben azt mondod: köszönöm, hogy segítettél, azt is mondod: nem én segítettem magamon, hanem te segítettél rajtam. Ezzel azt ismered el, a háttérben, önmagad előtt is rejtve, hogy kevés, gyenge, beteg, önbizalomhiányos, sikertelen stb. vagy, és átengeded a kormányt a saját életedben másvalakinek, akit többnek, jobbnak, erősebbnek, okosabbnak tartasz, mint magadat. Magad fölé helyezel valakit, aki egyenrangú veled – bárkiről legyen is szó. Kiengeded a kezedből a teremtő hatalmadat. Elhárítod magadtól a felelősséget a saját életedért, és ráterheled annak a vállára, akinek hálás vagy. És máris kialakítottál egy függő viszonyt. Ez a könnyű út.
Lehet élni gyermekként is, másokat felelőssé téve a bajainkért, a pénzügyi, munkahelyi, családi gondjainkért vagy épp a jóllétünkért, az eredményeinkért. Vagy lehet felnőttként felvállalni a felelősséget, a kezünkbe venni a kormányt, és azt mondani: mindazt, amit az életemben látok, én magam hoztam létre. Ó, de ez az élet így nem tetszik nekem! Jó, akkor ki az, aki képes változtatni rajta? Hát én, senki más. Minden, amit önmagamban rendeztem és kiegyensúlyoztam, rendet és egyensúlyt fog teremteni a külvilágomban is.
A világunkat mi teremtjük magunk köré az érzéseinkkel, a gondolatainkkal, a vágyainkkal, kívánságainkkal, félelmeinkkel. Aki tudatos, azt olyan világ veszi körül, amiben jól érzi magát, de aki nem tudatos, az is teremt: szenvedést, problémákat, gondokat, betegséget. Azért teremt magának ilyen világot, hogy tanuljon belőle. Mihelyt valaki kifelé mutogat: te vagy az oka a szenvedésemnek! Vagy fordítva: neked vagyok hálás a sikeremért, a gyógyulásomért – máris másra terhelte a felelősséget mindazért, amit ő maga teremtett.
Tehát a hálálkodás éppúgy a teher átpakolása a saját vállunkról másvalakiére, mint más okolása a saját gondjainkért, bajainkért – csak a két dolog épp a polaritás ellenkező végpontját képviseli. Ugyanannak az attitűdnek, mégpedig a felelősség másra hárításának a két végletét.
Hogyan zuhanhatunk át a polaritás egyik végpontjából a másikba? Nagyon könnyen, ha nincs meg a belső egyensúlyunk. Ha megéltük az egyik végletet, a dualitás törvénye megköveteli, hogy meg kell élnünk a másikat is. Amekkora volt a kilengés az egyik irányba, ugyanakkora lesz a másik irányba is. Vagyis, hogy témánál maradjunk: amennyire hálásak vagyunk, hogy ezt vagy azt másvalakinek köszönhetjük, később ugyanannyira fogjuk őt bűnösnek tartani a nekünk okozott szenvedésekért. Ez mindaddig tarthat, amíg rá nem jövünk, hogy mindent, amiről azt hittük, más hozta az életünkbe, mi vonzottuk be. Nem muszáj ettől összeomlani, bár így is meg lehet élni. Számomra inkább felszabadulást hoz. Ez az a pillanat, amikor tudatos teremtővé válhatunk. Ugyanis ha valamit én teremtettem az életembe, hogy tapasztalatokat szerezzek általa, akkor az, bármilyen fájdalmasnak is látszik az első pillanatban, az enyém, és akkor annak értelme van. Megkeresem, mi az értelme, mit hozott magával: mi az, amit e nélkül nem tanulhattam volna meg önmagamról. Mihelyt értelmet kap, azonnal elveszíti az eddigi túlzott jelentőségét: nem lesz szükségem arra, hogy a polaritás két véglete annyira durván és fájdalmasan nyilvánuljon meg az életemben, a részlet pedig a helyére kerül, mint életem puzzle-játékának kis darabkája. Egyensúlyba kerülök, amit én tartok fenn önmagamban, így kiemelkedek a dualitásból.
Ne tévesszük össze a hálálkodást a hálával. Az, amiről mostanáig beszéltem, a hálálkodás. A hálálkodást a lekötelezettség súlyosbítja. A hála pedig teljesen más minőséget képvisel. Egy rendkívül magas rezgésű érzés, aminek nem kell, hogy oka vagy indoka legyen, bár sokszor valakihez vagy valamihez kapcsolható. De nem feltétele, hogy „ezért” vagy „azért” érezzek hálát. Egyszerűen megszületik a szívemben, eltölt és kiterjed. Átjárja a testemet, lelkemet, érzem és szétsugárzom. A hála energiája, miként az idő és a tér, egy ívelt pályán indul el, majd visszahajlik önmagába, gömbbé zárul, betölti a gömb belsejét, áthatja a tartalmát, majd szétsugározza önmagát, átrezegtet mindent, amivel kapcsolatba lép, és egy magasabb minőséggé emeli.
Ha hálásak vagyunk, akkor a saját isteni részünk rezgésszámára emelkedünk, beindítjuk és működtetjük magunkban ezt a frekvenciát, ami hasonló rezgésszámú eseményeket, dolgokat vonz be az életünkbe.
A hála kifejezése nem egyenlő a hálálkodással. Lehetünk hálásak, ha valaki felemel, amikor elbotlunk az utunkon, hálálkodás nélkül is. A hálálkodás csak az egót táplálja. Annak pedig, Aki Vagy, nincs szüksége efféle kívülről bevitt energiapótlásra, hiszen a saját forrásából táplálkozik.
Ara Rauch
Olvass bele a Spirituális illúziók sorozat többi cikkébe is: http://ararauch.hu/index.php/t-e-e/spiritualis-illuziok
