Nézte azt a kék szempárt a tükörben, amit már annyiszor látott, és gyűlölte.
– Gyáva vagy – mondta neki félhangosan.
Vadul vágtató szívvel és levegőért kapkodva ijedt fel hajnalban a sokkoló rémálomból. Hosszú ideig feküdt éberen a párja mellett, aki mit sem sejtően szuszogott. Semmit sem tudott tenni az ellen, hogy az álom visszaidézze magát, s ekkor még inkább megrettent. Az álom ijesztő volt, félelmetes, és tragikus jövőt ígért. Iszonyú volt arra gondolni, hogy mindez bekövetkezhet, de nem tudott nem rágondolni. Csak feküdt rettegve, és képtelen volt kizárni a képeket, amik ugyanúgy végigfutottak előtte, mint az imént, amikor álmodta. Még egyszer végigélte ugyanazt a megrázó történetet, és úgy vélte, érti: vihar, megáradt folyam, egy hídon átkelés, egy piramis belsejében lévő koporsó, benne András teste, a piramis csúcsán becikázó és a koporsót porrá zúzó irdatlan villámcsapás. És az egészet végigkísérő félelem, a párja féltése.
Juli másfél éve élt együtt Andrással, jól működő kapcsolatban, esküvő nélkül, és ez egyelőre megfelelt mindkettőjüknek. Voltak közös témáik, közös barátaik és közös szórakozásuk, meg tudták beszélni a felmerülő kérdések nagyobb részét, s a szex is problémamentes és beteljesítő volt közöttük.
Nézte azt a kék szempárt a tükörben, és gyűlölte.
Mélységes szomorúság. Igen, ez az, örült meg szégyenkezve, talált egy kifejezést, ami pontosan tükrözi a mostani lelkiállapotát. Mélységes szomorúság az, amit érez, hiszen Pubikát nem hozhatja már haza, Pubika nincs többé. Elment, mint ahogy elment két hónapja Anyuka is – a keserűség eltorlaszolta a torkát, és ő már nem törődött azzal, hogy látja-e valaki: ott az utcán elengedte a gyász könnyeit, és azok végigfolytak az arcán, érdekesen csiklandozva, ahogy utat kerestek a reggel óta kiserkedt rövid borosták között.
A zivatar egyre közeledett. Az asszony várakozóan feküdt békésen hortyogó férje mellett, és élvezte a nyitott erkélyajtón belibbenő szellőt, ami kicserélte a fülledt, meleg levegőt üdítő hűvösre. Gyakran felébredt éjszaka, amióta megmozdult a babája a pocakban, és ilyenkor egy-két óra hosszat nem tudott elaludni, különösen a mostani kánikulai éjszakákon. A távolban dörgött és villámlott; nemsokára az eső is ideér.
Bolondnak nézték, amikor beszélt az angyalról, tehát abbahagyta. Amikor először érezte az érintését, látta libbenő mogyorószőke haját, szeretetet sugárzó mogyoróbarna szemét, elmondta a férjének, pedig előre sejtette a várható negatív reakciót, de a csoda élménye kikívánkozott belőle: meg akarta osztani azzal, akit szeretett.
Az asszony egy fárasztó munkanap után állt sorban kenyérért egy furgon mellett, amely minden nap adott időben érkezett a patika szomszédságába. A kenyér finom volt és olcsónak számított, ő tehát igyekezett kifogni, hogy lehetőleg minden nap jusson belőle nekik is. A szeme ide-oda révedezett az utca túloldala és a sorban előtte álló, hajlott vállú öregember háta között, de nem fogta fel, mit lát: mindennapos szürke kötelességei zakatoltak az agyában. Most beugrik az óvodába a gyerekért, aztán hazaviszi, és paprikás krumplit fog főzni vacsorára, ahhoz éppen jó lesz egy kis friss kenyér is. Danika majd közben ellesz a tévével. Jobb, ha nem a szobájában játszik, mert akkor ötpercenként nyávog, hogy anya, gyere – ehhez most neki se ideje, se kedve, se türelme nincs. Sietnie kell, hogy elkészüljön, mire hazaér a férje.
Most is ahelyett, hogy anya megnézné, milyen szuper terepjárót épített a legóból, most is „a kicsivel” foglalkozik, neki adja a szeretetét, „a kicsire” figyel, nem Danira, aki pedig igényli és kívánja a törődést. Nagyon fájt az elhagyatottság, a magány, a sivár üresség, ami az anyával való közös játékok helyére lépett.
Olvasok, érzek, hiszek. Olvasom a szavakat, érzem, hogy igaz, hiszem, hogy valóságos.
Három hónapja vannak együtt. Nem járnak, nem élnek együtt: vannak. Hol az ő pirinyó garzonjában, hol Zsolti házában. Hogy ez szerelem-e, vagy sem, Melinda nem volt biztos benne. Mégis kapaszkodott ebbe a férfiba; valakibe kapaszkodnia kellett, mert szüksége volt a támaszra, még ha Zsolti nem is mindig működött támaszként. A konfliktusokat Melinda kezelte: ha a férfi agresszívan lépett fel, ő visszahúzódott. Megalkuvás? Az. Bár ő szépítően inkább kompromisszumként emlegette magában.
A tanítónő lemondó pillantást vetett a tükörképére, aztán fogta a táskáját és indult az iskolába. Mi tagadás, fogynia kellene, nem is keveset. A ráncok is megjelentek a szeme sarkában, a hajával meg már igazán nem tud mit kezdeni, sosem úgy áll be, ahogy ő szeretné. Semmi sem olyan már, mint régen. Mindössze annyit tehet a külsejéért, hogy rendesen megmosakszik és tiszta ruhát vesz, ebben a korban ez a maximum. A szépség, a csinosság és a vonzerő elenyészett valahol a tovatűnt ifjúság édes napjaival együtt.