A tudatalatti úgy működik, mint egy számítógép. Eltárolja a belekerült fájlokat: viselkedési, gondolkodási, érzelmi mintákat. Ezt teljességgel közömbösen teszi, ebben is a számítógépre hasonlít: nem vizsgálja meg, hogy a bekerült minta számunkra jó vagy rossz, előrevivő vagy hátráltató, csak elraktározza. Aztán, amikor újra előjön az életünkben egy hasonló helyzet, akkor, mint a Google, rákeres a megfelelő érzéstartalomra, és készen tálalja a keresési találatokat, kiemelve a leggyakoribbat.

A tudatalatti sokak számára félelmetes. Hiszen tárolja az összes olyan élményünket, amiket inkább lenyomtunk a feledés homályába, hogy ne kelljen emlékezni rájuk, mert kínosak, fájdalmasak. Elfelejtjük a saját emlékeinket, az érzéseinket, a saját részeinket. Ismeretlenné válnak a számunkra. Pedig ott vannak, léteznek, működnek, és úgy befolyásolják az életünket alattomban, hogy közben nem vagyunk hajlandóak tudomást venni róluk.

Félünk önmagunktól. Félünk azoktól a részeinktől, amiket nem ismerünk. Holott régen ismertük, de inkább elfelejtettük őket, hogy ne kelljen velük szembenézni. A legnagyobb részünket nem ismerjük. Akkor hogy is állunk az önismerettel, emberek? Kinek az életét éljük, ha önmagunk legnagyobb része rejtve van előttünk?
 

Miért nem működik a vonzás törvénye számos ember életében? Miért nem működik az agykontroll? Miért nem működik a pozitív gondolkodás? Mert ezek kihagynak egy nagyon fontos lépést: a tudatalattiban megbúvó negatív hitrendszerek, önkorlátozó gondolatok felderítését.

Ha a tudósok valamit ki akarnak számolni, meg akarnak mérni, remek módszereket tudnak kitalálni. Kiszámolták tehát, hogy amit „tudunk” magunkról, amit gondolunk magunkról, amit hiszünk magunkról, hogy „én ez vagyok”, „én ilyen vagyok” – csak a felszín, a valós személyiségünknek csak 5-12 %-a. Tehát akarhatunk bármit, elhatározhatunk bármit, bevonzhatunk bármit – a tudatos szándékunk csak 5-12 %-ban teremti meg a valóságunkat. Ami túlnyomórészt irányítja a cselekedeteinket, gondolatainkat, az a tudatalatti, ami a személyiségünk 88-95 %-át képezi. És minthogy mindez a tudat alatt lapul, nincs róla tudomásunk, ergo fogalmunk sincs, miért tesszük azt, amit igazából nem is akarunk. Nem tudjuk, miért reagálunk félelemmel, megalkuvással vagy épp dühvel valamilyen eseményre. Így szoktuk – de miért? Miért ismétlődnek a hasonló kellemetlen, félelmetes vagy fájdalmas helyzetek az életünkben, szinte ugyanolyan séma szerint?