Azt hittem, engem kikerül. Én kis naiv.

Először úgy véltem, a nyári hőség miatt érzem, hogy időről időre elborít a forróság. Lehet, hogy ilyen is előfordult, úgyhogy hetekbe telt, mire leesett a tantusz: ez bizony az. Fel is háborodtam magamra. Nekem, hőhullámom!?!? És be kellett ismernem, és fejet kellett hajtanom: igen, nekem, hőhullámom.

Ha már így esett, úgy döntöttem, megismerem, és megkérdezem, mi az, amit mondani akar nekem. Milyen információt nyújt számomra? Elkezdtem megfigyelni. Hogyan is működik?

Egy teljesen váratlan pillanatban, amikor nem számítok rá, a forróság több hullámban végigvonul a teljesen tehetetlen testemen, és ahol elhalad, ott vékony filmrétegben kiver a víz. A sokadik hullám után verejtékben úszik az egész testem, de különösen az arcom.

Merre vonul a hullám? Van-e valami szokásos útvonala, vagy csak úgy irányítatlanul terjed? Megfigyeltem, hogy mindig lentről felfelé irányul. Előbb a lábszáramon, ott nem okoz erős tüneteket, majd a combomon, fel a törzsemen, és az arcomon hosszan elidőz. Nos, jó, ha a hullám erre halad, engedjük útjára.

Megengedtem a hőhullámnak, hogy végigvonuljon a testemen, mindig lentről felfelé, feloldottam az ellenállást, feloldottam az akadályokat, amiket az útjába tettem.

Így kidolgoztam egy légzéstechnikát, amely nekem EGY HÓNAP ALATT MEGSZÜNTETTE a hőhullámokat. 

Először is megengedem magamnak a betegséget. Ha ellenállok, azzal a betegséget erősítem, mert nem ok nélkül jelentkezett, meg akarja mutatni magát, hogy értsek belőle. Az ellenállással gátat teremtek a betegség útjába, nem tud átáramlani rajtam, felgyülemlik, egy ponton átszakadhat a gát, és olyan erővel áraszt el a betegség, ami lever a lábamról.

Megengedem a betegségnek, hogy bennem létezzen. A betegség az én teremtményem, tehát megengedhetem magamnak, hogy megismerjem a teremtményemet, és felismerjem, miért teremtettem.

Egyszer már írtam a hangyákkal történt afféromról, amikor is világosság gyúlt a fejemben, hogy a hangyák nem ám a morzsát keresik a konyhában, hanem a nehéz, sűrű energia vonzza oda őket (mint amilyen pl. az ítélkezés), és mihelyt ezt megszüntetem, a hangyák nem fogják jól érezni magukat, tehát továbbállnak. Akkor megteremtettem magamban az ítélkezés egyensúlyát, elfogadtam, s láss csodát, a hangyák másnap úgy eltűntek, mintha sosem jártak volna arra. Egy év után megint akadt velük egy kis dolgom, ez is elfogadást és egyensúlyt kívánt, s a hangyák elköltöztek. Ezt írtam meg az előző cikkben. Ha még nem olvastad a sztorit, ITT találod. Ez volt az egyik gyökere a saját (théta-elfogadás-egyensúly) módszerem kifejlesztésének. A történet remek példa arra, hogyan tükrözi a külvilágunk a belső valóságunkat, az általunk kibocsátott rezgések milyen azonos frekvenciájú körülményeket vonzanak hozzánk, és ha bent, önmagunkban megváltoztatunk valamit, hogyan változik meg mindaz, ami körülvesz bennünket.

Majd, hogy, hogy nem, a hangyák most, egy újabb év után ismét előkerültek. Amikor megláttam őket, bevallom, eléggé felszaladt a szemöldököm a fejem búbjára. Azt gondoltam, teljesen rendberaktam magamban az ítélkezés kérdését. Most akkor mi dolgom is van velük? Mivel a konyha egy vadonatúj sarkában jelentek meg, ahol eleddig sohasem mászkáltak, és megint másképpen: szárnyas hímek rajzottak tömegével, azt azonnal tudtam, hogy másféle módon kell megközelítenem az általuk mutatott mintát, mint eddig. Ez a minta az én esetemben már megint az ítélkezés.

2012 április-májusában elárasztották a hangyák a konyhámat. Nagyon, sőt tűrhetetlenül. Voltak kedvenc helyeik: a konyhapulton, ahol az élelmiszert dolgozom fel, a gáztűzhelyen és a mosogató mellett. Előbb csalétket tettem ki nekik, mert ez az elmúlt években bevált: ezt hazahordják a hangyák a bolyba, és a királynőt is megetetik vele. Igaz, beletelik egy-két hétbe, mire eltűnnek a rovarok, de régebben ez hatásos volt. Most nem. A hangyák fölényes mosollyal, nagy ívben kikerülték a csalétket, és továbbra is szorgosan szaladgáltak mindenfelé.